~~~~Mona szemszög~~~~
Nem tudom, hogyan képesek most keresgélni a házban, ha egy hulla fekszik az első emelet 4-es szobájában. Ha idejönnek házkutatásra, valószínűleg inkább egy halott lányt vesznek észre, mint két pár balettcipőt. Mondjuk ez a könyv eléggé érdekes, de akkor is...
- A következő...- olvasta Zara. Gyorsan fölrohantam a lépcsőn a földszintre, többen utánam kiáltottak:
- Mona hova mész?
- Már megint mi bajod?
- Mit csinálsz?
- Semmit!- kiabáltam.
Hogy lehetnek ennyire érzéketlen fatuskók? Ezek az újoncok nem értenek semmit, ők nem tudják, mi folyik itt évek óta, mégis belerángatjuk őket ebbe az egészbe. Igazából a 4 év alatt, amióta én itt vagyok, csak egy gyilkosság történt. Downey- val együtt kettő. Mégis félek! Én nem fogok meghalni! Divatcéget szeretnék indítani és milliomos akarok lenni! Te jó Isten! Egy hulla fekszik az emeleten, én pedig azon gondolkodom, hogy mi legyen a magassarkú kollekcióm neve!
Fölugráltam a lépcsőfokokat kettesével véve az emeletre. Benyitottam Downey szobájába. Csak most vettem észre, hogy a szoba egy romhalmaz lett. Az íróasztalát feldúlták, mintha kerestek volna valamit. A földön egy virágváza apró szilánkjai hevertek egy fehér rózsa körül. A babarózsaszín tapétáját vörös vérfoltok díszítették. A hófehér ágyon pedig egy lány feküdt. Arcán vérfagyasztó sikoly, szeme fönnakadt, tekintetében pedig halvány üresség honolt. Leültem a lábához, ami jéghideg volt és halványan bőrszínű, de a pigmentek már elhaltak.
- Downey, miért?
Nem válaszolt. Persze, nem lepődtem meg túlságosan.
- Emlékszel, hogy mennyire féltél amikor Nancy meghalt? Most meg én félhetek miattad.
Ránéztem, aztán eszembe jutott az akkor még gólya Downey ijedt arca. Ahogy puha, falfehér bőrén egymás után folytak le a könnycseppek. Megszólalt vékonyka hangján, szipogva:
- Mona, mi folyik itt?
Nem akartam ijesztgetni, ezért azt mondtam neki, hogy senki sem érti. Pedig mindenki tudta, hogy mi a helyzet. Az öreg CoCo Girl- ök azt mesélték, hogy fellélegeztek, amikor elvégezték az egyetemet. Nem csak azért, mert diplomát szereztek, hanem, hogy elhagyhatták a CoCo Tau-t. A legmozgalmasabb időszak 1960 és 1970 között volt. Huszonhárom lány halt meg tíz év alatt. De most Downey a lényeg. Mit csináljunk vele? Mit mondunk a szüleinek?
Kopogtattak az ajtón.
- Ki az?- kérdeztem magabiztosan, de belül rettegtem.
- Csak én! Ciara!
- Gyere csak!
Óvatosan letolta a kilincset, benyitott aztán ránézett Downey-ra, furcsa grimaszt vágott, utána úgy tett mintha nem undorodna tőle és rámmosolygott.
- Nem kell ezt csinálnod!- mondtam neki.
- Akkor jó.
Hirtelen eltűnt az arcáról az erőltetett vigyor. Aztán beszélni kezdett:
- Mona, tudom, hogy ez elég gázos, de ne akadj ki...
- Nem vagyok ideges, csak az zavar, hogy ő itt fekszik, mi meg semmit nem csinálunk.
- Jó, szerinted mi legyen vele?
- Nem beszélnénk meg ezt a többiekkel is?
Lementünk a pincébe, és szóltunk a többieknek, hogy jöjjenek fel, de az újoncok inkább maradjanak, és nézzenek körbe a házban.
- Szóval, lányok! Mit csináljunk Downey-val?
- Temessük el!
- Este 10- kor lapát nélkül?
- Hát, tényleg nehéz lenne.
- Esetleg elrejthetnénk holnapig a sövényben.- mondta April.
- Már bocs, hogy ezt mondom, de azok a borzok a kertben, bármit képesek megenni, és szerintem Downey ennél többet érdemel.
- Van valakinek még ötlete?
- Nekem!- jelentkezett Winter.- De hülyeség...
- Mondjad!
- Esetleg kirakhatnánk a tetőre. Azt úgysem nézi senki.
- Ideiglesen oké, de holnap szerzünk egy lapátot, jó?
- Hát, jó.
Amikor fel akartuk emelni, észrevettük, hogy 4 kést szúrtak a végtagjaiba, ezzel odaszúrva az ágyához. Pont úgy volt kifeszítve oda, mint Jézus a keresztre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése